A „Z“ ember

I.

Az a tény, hogy Simon Templar még nem hallott a „Z-emberről“, hathatós bizonyítéka volt annak, hogy mind a Z-ember, mind áldozatai, és maga a rendőrség is valami különösen titkolózó és egyelőre érthetetlen módszert alkalmaztak. Pedig az Angyal mindig ott tartotta ujját az Alvilág erén, és az a különböző játék és mulatság, ami tudta nélkül ment végbe a gazemberek birodalmában, oly kevés volt, hogy felhasználhatóság szempontjából akár nem létezőnek lehetett volna tekinteni.

Az Angyal éppen a Dorchester Grillben ebédelt, mikor az új kaland első hullámai fodrozni kezdték az eddig száraz és unalmas időszakot. Éppen a csúnya, felhős nap átható ocsmányságán kérődzött, mikor a terembe hirtelen egy adag napsugár csöppent. Egy lány lépett be.

Egyedül volt. Magas, karcsú derekú, és olyan kecses, mint egy táncosnő, s aranyhajának puha hullámai megrezdültek a saját mozgásától szinte felkavart levegőben. Csodálatosan öltözködött, és elragadóan magabiztosnak látszott, mialatt odakísérték a sarokban álló magányos asztalhoz. A körülötte hirtelen támadt csöndben elbűvölve figyelte őt egy világhírű filmgyáros, két püspök, három nemzetközi milliomos, néhány ősi márki ivadék, és körülbelül ötven kisebb híresség, egyöntetű hallgatás hódolatában. Simon Templar, akiben ugyanannyi emberi érzés volt, mint a többi fent említettben, szintén megbámulta volna, de valahogy úgy találta, hogy a természetesnél több érdeklődéssel és kíváncsisággal figyeli. És alig érzékelhető tapogatódzó izgalom kelt benne életre, amikor rájött, hogy miért.

Mert egy pillanatig, amikor először meglátta, azt hitte, hogy Patricia Holm talán lemondta valamilyen látogatását, és eljött, hogy csatlakozzék hozzá. Mert a lány meglepően hasonlított Pat-re, ugyanaz a magasság, az a finom kecsesség, az a kisugárzó báj… és arcában is volt valami távolin ismert dolog; de az Angyalt most már nem emlékeztette többé Patre. Kíváncsi volt, hogy ki lehet, már pedig nem olyan ember volt, aki beéri a kíváncsisággal.

– Mondd, Alphons – mormolta a pincérnek, aki mint őrangyal sürgött körülötte – ki az a füst kékbe öltözött látomás annál az asztalnál?

A pincér keresztülnézett a termen.

– Miss Beatrice Avery – felelte látható megvetéssel ilyen tudatlanság hallatára.

Simon összeráncolta a homlokát.

– Ismerősen hangzik, de még mindig nem tudom ki az.

– Miss Avery filmsztár, uram.

– Persze. Láttam már róla fényképet itt-ott.

– Legutolsó darabja, a „Csalódott Szerelem” épp a legjobb, uram – jegyezte meg a pincér elálmodozva. – Méltóztatott látni?

– Hál' istennek nem – válaszolt az Angyal, fájdalommal tekintve a pincér elragadott arcába. Aztán visszafordult. – A csalók sohasem érdekeltek… nagyon.

A pincér sértődötten távozott, és Simon tovább figyelte a lányt a másik asztalnál. Csupán futó érdeklődés volt, ami minden különösen szép lánnyal szemben elfogta, s ezt csak tetézte, hogy Beatrice Avery tényleg nagyon hasonlított Pathoz… És akkor, egy minutumban, mintha valami mágikus kéz intett volna, az érdeklődése ténylegessé és komollyá vált. Kivette cigarettatárcáját, és szájába tett egy cigarettát. Senki sem sejtette volna, hogy a figyelme több mint esetleges érdeklődés. Nyugodtan szívott egy mélyet, s a szemébe költözött hirtelen harcos fényt is a szemhéjak álarca, és a vékony füstfüggöny takarta, ami lustán gomolygott az orrlyukából. De ebben a pillanatban már tudta, a gyakorlat áldásos bizonyságával, hogy a kaland szinkópált hangszerei felzendültek a teremben, még ha más nem is volt képes meghallani őket.

Mikor a lány leült, s a pincér villámgyorsan emelte az asztalra helyezett szembeszökő „foglalt“ kártyát, elküldte a körülötte sürgő chefs du restaurant, maitres d'hotel, commis és a többi személyt, világosan megmondván, hogy még nem kíván rendelni. Aztán levette a kesztyűjét, cigarettára gyújtott, s egy felületes pillantást szalasztott végig az éttermen. Ezeket a semmitmondó részleteket Simon azalatt figyelte meg, míg a pincér a „Csalódott szerelem“-ről beszélt. Ez mind igen rendes és mindennapi volt. De ami ezt követte, az már egyáltalán nem. Beatrice Avery cigarettája hirtelen a padlóra esett ujjai közül, és a szín eltűnt az arcából; az arcára kent pirosító és a ragyogóra rúzsozott száj élénk kontrasztban világlott ki bőrének halálos sápadtságán keresztül. Szeme szélesre nyílt a rémülettől, és úgy bámult az asztalra, mintha kígyó jelent volna meg egyszerre a hófehér terítéken.

Simonnak még fogalma sem volt róla, miről van szó. És ez minden kalandnak legfőbb vonása – amíg már nyakig nem vagyunk a bajban. Az Angyal és a többi ember közti különbség abban nyilvánult meg, hogy míg a többi megelégedett a csodálkozással, és annyiban hagyta a dolgot, az Angyal nem hagyta annyiban. És Simon Templar néhány évi gyakorlat után rájött, hogy a legegyszerűbb útja annak, hogy megtudjunk valamit, ha megkérdezzük attól, aki tudja. Ezért jellemző módon egy percig sem habozott. Szinte minden határozott meggondolás nélkül, kibontakozott hetvennégy inchnyi karcsú és makulátlan lénye a székből, és odasétált Beatrice Avery asztalához; ahol édesen rámosolygott. Vidám kék szemében zafír fények csillogtak, aminek csak kevés asszony tudott ellenállni.

– Használhatna egy munkanélküli lovagot? – kérdezte.

A lány visszahúzódott. A szín egy része visszatért az arcába, de a szeme még több rémületet fejezett ki. A férfi így közelebbről látta, hogy Pat-hoz való hasonlatossága csak felszínes. Nem volt meg benne az az éteri nyugodtság, ami Pat-nek annyira sajátja… A lány kinyitotta táskáját, mintha nagyon is kétségbeesett és megdöbbent lenne ahhoz, hogy tudná, mit mondtak neki.

– Nem vártam magát ilyen hamar – mondta elhaló hangon.

Az Angyal két okból késett a válasszal. Először is nem tudta megérteni, miért várta volna a lány egyáltalán; másodszor pedig végigkutatta a szemével a négyszögletű hófehérséget, a csillogó üveg- és ezüstterítéket, hogy magyarázatot találjon a lány arcán látott félelemre. Minden rendben volt, kivéve, hogy a kés és két villa nem foglalta el szokott helyét, hanem különös cikk-cakkban érintkezett egymással. Még a társasági ceremóniát legjobban megkövetelő nagyvilági ember arcán sem mutatkozott volna ekkora megdöbbenés, ha az evőeszközök ilyen hanyag elhelyezését kénytelen megpillantani; már pedig Beatrice Avery olyan lánynak látszott, akit az ilyesmi akkor sem izgatott volna, ha az összes villákat, késeket és kanalakat az asztal közepén álló virágvázába tették volna.

– Mihelyt láttam, hogy szétküldi a vészjeleket, átjöttem – kezdte Simon, és akkor a hitetlenkedő megdöbbenéstől abbahagyta a beszédet.

A lány kivett valamit a táskájából, és olyan kifejezéssel nézett a férfira, hogy a szavak elhaltak az ajkán.

A lány legyőzte félelmét, és az előbbi rettegés helyét most akkora undor és gyűlölet foglalta el, hogy Simon Templar szinte érezte, milyen élete lehet azoknak a soklábú, lapos állatoknak, amelyek nyirkos kövek alatt élnek. A visszahatás olyan gyors és váratlan volt, hogy életében először az Angyal egy szót sem tudott szólni. A bajba jutott szépséges lányokból mindig annyira ellenkező hatást váltott ki a megjelenése, hogy úgy érezte, önérzetének szinte egy szeneskocsi ment neki.

– Semmi beszélnivalóm nincs magával – a lány hirtelen vastag borítékot nyomott a kezébe és fölkelt. – De ha van egyáltalán még emberi érzés magában, kérem azonnal térjen vissza a saját asztalához.

A lány hangja halk és zenei volt, de sarkvidéki éjszaka hidege csengett benne. Nem is nézett újra a férfire, pedig tökéletes zavart láthatott volna a szemében. Igen erősen összeszorította piros száját, és egyenletes léptekkel indult a kijárat felé. Simon meg volt győződve róla, hogy még félig sem csinált valamit ilyen jól a felvevőgép előtt.

Ott állt és nézte amint eltűnik, aztán igen lassan visszatért az asztalához. Előbb rendelt Manhattanje megérkezett, és jócskát ivott belőle. Úgy érezte, szüksége van rá. És aztán, hogy valahonnan választ kapjon a sok furcsaságra, jobban megnézte a kezében hagyott borítékot. Nem volt leragasztva, és amikor belepillantott, a szédítő érzéstől még jobban kavargott a gyomra.

– Hogy az a… – mormolta halkan.

Nap barnította arca a megfeszített gondolkodástól bronz kemény vonalakba vésődött, s a szemében kék acél villogott. Mert a borítékban vastagon gyömöszölve száz fontos bankjegyek sereglettek.

Végigpörgette ujjával. Pontosabb számítás nélkül úgy találta, hogy körülbelül száz darabot lát – tízezer letagadhatatlan és valódi fontot. Az előbbi események és a Manhattan ellenére most már nem volt képes elfojtani megdöbbenését. Zsákmányt már látott életében eleget, hatalmas mennyiségben és különböző formában: de ezekért mindig megdolgozott. Még sohasem esett meg vele, hogy a kezébe repüljön, amikor nem is gondolt rá, akár a sült galamb. Más esetben úgy érezte volna, hogy kedves őrangyalának megmagyarázhatatlan jótéteményével áll szemben, de most valahogy nem így állt a dolog.

Nem tudta elfelejteni a lány tekintetét. Sértette önérzetét, hogy összetévesztették valamilyen közönséges és ocsmány zsarolónak az emberével. Világosnak látszott, hogy ez történt, vagy nem? Simon nem tudta pontosan, milyen csillagászati számokban lehetett volna kifejezni Beatrice Avery évi gázsiját; de azt tudta, hogy a filmsztároknak nem kevésbé hatalmas összegeket kell kiadniuk az életben, hogy éppúgy ragyoghassanak, mint a vásznon, ha nem akarják megkockáztatni, hogy a közönség feledékenységének mocsarában tűnjenek el. És az Angyal nagyon is kételkedett abban, hogy Beatrice Avery, minden mesés fizetése ellenére is, csak úgy ki tudjon dobni tízezer fontot az ablakon. Ekkora összeg olyan zsarolásra utalt, amit aligha lehetett közönségesnek nevezni; valami olyan sötétre és ocsmányra, annyira, hogy a gondolatai ösztönösen igyekezték elkerülni. Nem szerette volna elhinni, hogy ennek a szőke istennőnek olyasmi van a múltjában, amit ekkora összegekkel akar titokban tartani. Kezdte magát dühösnek érezni…

Befejezte az ebédjét, kifizette a számlát, és aztán megkereste Beatrice Avery címét a telefonkönyvben: Parkside Court 21, Marble Arch. Simon megjegyezte, elment a Piccadillyre egy hivatalba, és aztán hazasétált saját lakásába, a Cornwall House-ba.

– Keresett valaki, Sam? – kérdezte a faarcú kapustól, és Sam Outrell kissé elgondolkozó színezetet érzett ki az Angyal hangjából.

– Várt valakit, uram?

– Mindig várok valakit. De ma délután valószínűleg egy csodálatosan szőke és gyönyörű hölgy fog meglátogatni, akinek hullámos aranyhaja lesz és…

– Tudom, uram. Miss Holmot tetszik gondolni.

– Nem Miss Holmról van szó – felelte Simon, miközben a felvonó felé tartott. – A hölgy neve Miss Avery. Ha feltűnik előtted, és rózsás ajka a nevemet suttogja, küldd fel hozzám.

Mikor belépett a lakásba, ott találta Hoppy Uniatzot, aki a legjobb karosszékben üldögélt, és lábát felrakta az asztalra. Uniatz egy félig elszívott szivar szétforgácsolt végét rágcsálta, és harcedzett arcán látszott, hogy minden rendben van a világgal. Az asztalon álló üres whiskys üveg bizonyára nagy százalékkal hozzájárult ehhez a kellemes érzéshez.

– Hej főnök – köszöntötte Uniatz szívélyesen. – Hol volt?

Simon keresztülhajította kalapját a szobán.

– A Dorchesterben ebédeltem.

– Nem szeretem ezeket a nagy helyeket – mondta Uniatz megvetően. – Hosszú nevűek a fogások, és kevés az ennivaló. Nemrégiben felfedeztem egy klassz helyet, ahol remek hamburgert lehet enni rántott hagymakarikákkal, és az összes hozzátartozó dolgokkal…

– Már éppen kezdtem csodálkozni, miért olyan erős az a szivar – válaszolt az Angyal, és igyekezett gondosan kikerülni Uniatz légköréből. – Nem vagyok biztos benne Hoppy, de úgy látszik, újabb móka készül a láthatáron.

– Miről van szó? – kérdezte Uniatz, és hősiesen igyekezett szürkeállományát mozgásba hozni.

Ez nem kis munkába került, mert a Természet csak kevés ilyen anyaggal látta el, és az is valamilyen enyvszerű állag volt.

– Lehet hogy igazad van a Dorchestert illetően – mondta az Angyal egy székbe ülve –, mert nem sok örömet okozott nekem. Egy kedves, fiatal hölgy tízezer fontot adott, és a század legcsúnyább pillantását. Mondd Hoppy, történt valami az arcommal, hogy olyan vagyok, mintha kedves fiatal hölgyeket zsarolnék?

– A pofája okay, főnök – mondta Uniatz elrévedezve –, de ki a nő?

Emlékezetben tartva Uniatz fogyatékosságait, Simon lehetőleg egyszótagú szavakkal mondta el röviden a történetet. Annyi gyakorlata volt már ebben a nehéz munkában, hogy Uniatz, agyrendszerének korlátai ellenére is, rövidesen birtokában volt az alapvető tényeknek.

– A nő azt hiszi, hogy maga más pasi – mondta felragyogva.

. – Hát igen, dióhéjban ez a történet – felelt az Angyal elismerően.

– Az a pasi, aki zsarolja.

– Úgy van.

Az a pasi – folytatta Hoppy nemesen izzadva, hogy az összes rendelkezésére álló tényeket rendben felsorakoztassa – aki feltűnt a láthatáron.

Az Angyal sóhajtott, és éppen azon volt, hogy újabb magyarázatba bocsátkozzék, amikor megszólalt a telefoncsengő, és megkímélte ettől a fáradságtól. Felvette a kagylót.

– Két látogató keresi önt, uram, de nem hölgyek – mondta Sam Outrell hangja sietve.

– Hadd találjam ki.

– Nincs ideje találgatni, uram – szakította félbe a kapus. – Az egyik Mr. Teal, és nagyon dühös, a másik egy detektív. Rögtön felmentek. Minden percben ott lehetnek…

– Nem baj, Sam – felelt az Angyal zavartalanul.

– Nem megyek el. Menj és hozzál Mr. Tealnek egy kis rágógumit, mert társasjátékot fogunk játszani…

Az ajtócsengő vadul felberregett, és Simon Templar visszaakasztotta a készüléket, hogy fogadja kedvenc látogatóját. És meg kell vallanunk az igazat, hogy semmi sem volt a lelkiismeretén ami miatt azt gondolta volna, hogy Mr. Teal tényleg nem csak látogatóba jött.